Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ad Astra In-spirál

2009.05.02

 

 

 

Papp Máté
 
 
 
Az est
 
Be szép az este,
égre van festve!
 
Oda mázolta,
vágyból kigyúrta
álmunk anyagát,
Holdnak sugarát
dolgozta össze
kezének össze-
szorított űrje,
melyen átszűrte
magát.
 
És most csak pingál.
Csak pingál.
 
 
 
Csillag-bál
 
Utca tükrén:
pocsolyában
járkál a Hold
egymagában.
 
Vízszín testén
új ruha van,
tegnap vette
az Ég-boltban.
 
Nézi magát,
fésülködik,
ezüst haja
szerteömlik.
 
Göncöl-fogat
áll be elé,
csillag-bál lesz
éjfél felé.

 

 

 

 

 

 

 

Ad Astra

„mint esti kútban csillagrendszerek

… elektronoktól zizzenő erek.

/Nemes Nagy Ágnes/

 

 

 

Borítóterv, montázsok: Myrk

Fotó: Laczi Ildikó Anna – A szegedi Tisza-part teliholdkor

 

Főszerkesztő: Kovács Dóra - Myrk

Főszerkesztő-helyettes: Hajdú Róbert

Felelős szerkesztők: Fodor András - Fekete Izidor Alfonz, Závogyán Renáta,

 

Az áprilisi szám munkatársai:

Narin, Tarhonya, Fagyas Róbert, Fekete Izidor Alfonz, Gulyás Ágnes, Hajdú Róbert, Harmos Noémi, Huszár Vivien, Kiliti Szabolcs, Kovács Endre, Klatka Eszter, Lass Péter, Lengyel Róbert, Mészáros Ádám, Myrk, Papp Máté, Victor Ward, Tóth Tünde, Török Vince, Túri Tamás, Vagdalt Krisztina, Závogyán Renáta

 

Fotók: Laczi György - Zsorzs, Laczi Ildikó Anna, Myrk, Sineger Judit

Festmények, grafikák: Kószó Viktor - Vic, Myrk

 

Tördelő: Myrk

 

E-mail: ad.astra.az@gmail.com

 

 

 

 

 

 

 

Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

Fekete Izidor Alfonz
A szótoló egy gondolata
 
Éber Péter, 32 éves fizikai munkás. Többfordulós állásinterjú-sorozat után ott áll a főnök előtt, aki elmondja neki, hogy ő lett a szerencsés, aki szótoló munkás lehet a cégnél. Kapott egy nagy hólapátot, egy kisebb partfist mint munkaeszközt. Feladata pusztán annyi, hogy azokat a szavakat visszatolja a helyükre, amelyek kiesnek az ólból.
Melléknevek, főnevek, igék s határozók jól megfértek egymás mellett ebben a melléképületben. A harmadik, rakoncátlan szóalaknál felnézett, s látta, hogy a ’fekete’ szó utolsó ’e’ betűje meglazult – valaki nem kötötte össze jól a betűket. Megfordult a fejében egy gondolat: Ez agyonnyom.
A magas magánhangzó délután negyed háromkor agyonnyomta Éber Péter, 32 éves szótoló szakmunkást.
 
 
 
Harmos Noémi
Asszociáció
 
Minden szikra egyetlen egy úthoz vezet, ami százfelé szakadhat, ha akarod. Te csak egyet járhatsz be ezek közül. A lámpák fénye egyetlen homályos foltként lebeg a rohanó éjszakában. A város csendes, csak a házak alatt dübörög az élet, megfoghatatlan gyorsasággal áramlik ki a szívekből a tűz, és a végén nem marad más, csak hamu és csend. Igazi csend, ami annyi idő múlva is csend marad, amikor már illene megszólalni. Ez a csend olyan pusztító, mint a legerősebb tűzvész. De a csend gyógyít is. Néha nincs más mód arra, hogy boldogságban éljük tovább nyúlfarknyi kis életünket, hallgatnunk kell. Magunkat, az utcát, a szomszédban horkoló, veszekedő, síró embereket, hogy rádöbbenjünk, hol élünk. Ez nem a Paradicsom, Éva sem azért akarta megkóstoltatni Ádámmal az almát, mert zamatos volt, inkább csak azért, mert ez volt a dolga, ugyanúgy, ahogy Ádámnak az, hogy beleharapjon. A bámulat egyre nagyobb, az érzékek egyre szabadabbak. Már a fekete sem különbözik a fehértől, a jó a rossztól. A bölcsőben belénk beszélt szabályosságok hirtelen érvényüket vesztik. Nincsenek szabályok, soha nem is voltak; most egyszerre érezzük a félelmet, a lelkünk meztelenségének kínjait. Nincsenek szabályok, és ez olyan ijesztő, mint a tudat, hogy létezik a Halál.
 
 
 
Huszár Vivien
 
A halál
 
-     Anya!?
-     Mondd, kincsem!
-     Mit csinálsz?
-     Csokrot kötök.
-     Miért?
-     Visszük a nagyi sírjára, a temetőbe.
-     Miért?
-     Tudod, a mama imádta a virágokat. Biztosan örül neki, amikor látja fentről, hogy gondolunk rá.
-     Honnan fentről?
-     A mennyből. Ezt a nevet használjuk arra a titokzatos helyre, amit nem ismerünk. Ide kerülhetnek azok az emberek, akik meghalnak.
-     Mi az, hogy meghal?
-     Mint amikor valaki elalszik és aztán soha többé nem kel fel.
-     Meghalok én is?
-     Egyszer mindenki… De az a természetes, ha az ember öregen, hosszú-hosszú idő után alszik el örökre…Ahogy a nagyi is. Addig neked még nagyon-nagyon sok időd van! Most pedig húzzunk kabátot! Nagyon hideg van kint.
-     És látom a nagyit ott?
-     A temetőben eltemetik a halottakat. Őket már nem látjuk többé…
-     Hova temetik?
-     A földbe, arra követ tesznek. A kőre pedig rá van írva a nevük.
-     Nem rossz ott neki?
-     Nem! Ez a természetes. És lelke pedig az égbe száll.
-     Mit csinál ott?
-     Talán figyel minket… Vigyáz ránk. Mint az angyalkák. Hopp! Most bekötjük az övet. Jól ülsz?
-     Ühüm. Messze megyünk?
-     Nem. Mindjárt ott vagyunk, cicám.
-     Míg anya bezárja az autót, megfogod a zacsit?
-     Mi ez?
-     Gyertya van benne, mécses és gyufa. Gyere, fogd a kezem. Ez a nagyi sírja. Ide tesszük a virágot a vázába. Így ni. Látod, mennyi szép virág van ilyenkor a temetőben…
-     És hogy világít!
-     Mi is gyújtunk gyertyát, jó? Ezzel fejezzük ki a tiszteletünket a halottak iránt.
-     Én is gyújthatok?
-     Persze. Várj, anya segít.
-     Akkor most a mama lát minket?
-     Remélem… Biztos nagyon büszke rád, hogy ilyen nagy és okos kislány lettél… Mikor megszülettél, azt mondta, olyan vagy, mint egy kisangyal. Imádott téged…

 

 

Kép

 

Fotó: Sineger Judit

 

 

-     Sírsz, anya? Én szeretlek!
-     Én is szeretlek, kincsem! Az a szokás ilyenkor, ha már meggyújtottuk a gyertyát, hogy egy kis ideig csendbe kell lenni.
-     Miért?

-     Ilyenkor visszaemlékezünk, vagy gondolatban beszélünk hozzá, elmondjuk a fontos dolgokat, ami éppen történik velünk, vagy csak egyszerűen megtiszteljük őt egy kis csenddel.

-     Én elmesélem, milyen az ovi. Jó, anya?
-     Jó.
-     Elmondtam, anya.
-     Menjünk, kicsim.
-     Miért vannak ilyen sokan?
-     Ez a nap a halottak napja. Ha máskor nem is, ilyenkor mindenki igyekszik kilátogatni a temetőbe.
-     De mi jövünk máskor is?
-     Amikor időnk engedi.
-     Mikor?
-     Mondjuk a jövő héten, akkor lenne mama születésnapja.
-     Neki is van szülinapja?
-     Persze, az mindenkinek van. Egyszer egy évben minden ember megünnepli a születését.
-     Anya!?
-     Mond, kincsem.
-     Hogy születnek az emberek?
-Ha hazaértünk, majd apa elmeséli…
 
 
Klatka Eszter
A legaktívabb passzív memoárja
 
Húsz éve mikor jelenlegi telephelyemre kerültem, elhatároztam, hogy naplót fogok írni. Ez akkoriban divat volt (pláne az én korosztályomnak), tehát nem akartam elmaradni senkitől és semmitől. Úgyis születésemtől fogva a lúzerek társaságát szaporítottam, tehát mikor magához vett jövőbeli eltartóm, rettenetes önbizalmam támadt. Nagy lendülettel fogtam neki az írásnak, de a rengeteg elfoglaltságomnak köszönhetően, ez gyorsan abba is maradt. Jelenleg nyugdíjas éveimet töltöm, és gondoltam, eljött a megfelelő pillanat, hogy mégis papírra vessem élettörténetem.
1988. július 14-et írtunk, mikor csaknem három év várakozás után csoda történt; elkeltem! Új otthonom, egy kellemes kis vendéglő, tökéletesnek bizonyult egy magamfajta teremtésnek. Már az első napokban próbáltam jó benyomást tenni jövőbeli társaim felé. Sajnos kevés sikerrel! Nem baj, gondoltam, jön még borúra derű, hisz ha már tudtam várni három évet, mit számít ez a pár nap. Július 19-e körül meg is tört a jég! Egy nagyobb baráti társaság foglalt helyet az asztalomnál. Mikor megláttam őket, rögtön éreztem, eljött az én időm. Azért kicsit még bizonytalankodtam, de mikor megláttam a hölgyek retiküljéből előbukkanó Lady Sopianae-t, az urak pedig sorra vették elő a piros dobozokat Marlboro felirattal, elszállt minden kételyem. A kezek nyúltak a cigarettásdobozok után, és sorra gyújtott rá mindenki. Szívtam a füstöt! Életemben először éltem át a mennyei élményt, melyet egy magamfajta kis passzívnak nyújthat a dohányzás. Mikor a pincér közelített felém, valószínű meghallotta a könyörgésem, hogy csak engem ne vigyen el, én csak telítődni és telítődni akarok. Ez meg is történt! Ifjú koromnak köszönhetően nem bírtam még az egész estés részvételt, így gyorsan el is aludtam. Mivel már akkor is jó fej voltam, passzív jelenlétemmel is segítettem az igencsak aktív társaság jókedvét. Néha-néha, mikor felvertek legmélyebb álmomból, elkaptam néhány szót a beszélgetésükből, de nem igazán értettem őket. Ezen a gyönyörű nyári napon kezdődött karrierem.
Másnap reggel, mikor felébredtem, szörnyű fejfájás gyötört. Mikor már azt hittem, hogy eljött a vég, új vendég érkezett az asztalomhoz. Kissé kótyagosnak látszott, bevallom, először nem is volt szimpatikus. Helyet foglalt nálam, és rendelt a pincértől egy sört. Aztán még egyet, és még egyet. Ez így ment hosszú heteken keresztül. Furcsállottam, hogy mindig egyedül van, soha senkit nem invitál hozzám, de úgy gondoltam, ez neki biztos így jó. Egész nap szórakoztatott, gondomat viselte, és minden egyes kis titkát velem osztotta meg. Tudtam, mikor van rossz napja, mikor boldog, mikor csalódott, hogy ki az aktuális szeretője… Úgy éreztem, hogy barátok lettünk. Néha azért sajnáltam, hogy nincs más, aki meghallgassa, de azért ennek egyben örültem is egy kicsit, mert így tudtam, hogy örökre elválaszthatatlanok maradunk. Olyan húszpercenként az Ő zsebéből is előkerült a cigaretta, és rágyújtott. Imádtam! Szíve választottját is nekem mutatta be először. Mit mondjak, azért jólesett. Úgy fél évvel első találkozásunk után, egy csinos hölggyel ült le mellém. Egész estén keresztül beszélgettek, kacarásztak, jól érezték magukat. Végre láttam a barátomon, hogy boldog. De ami még ennél is nagyobb öröm volt számomra, hogy dohányoztak. A hölgy a kedvenc márkámat, Eve-et szívott, ami akkoriban még kuriózumnak számított. Megtudtam róla, hogy könyvelőként dolgozik egy nagy cégnél, és egyedül él. Ezen hír hallatán felcsillant a barátom szeme, és még jobban közelíteni kezdett felé. Még körülbelül két órát töltöttek nálam, mikor felálltak, és távoztak. Nem jött álom a szememre, izgatott voltam, és drukkoltam, hogy forduljon komolyabbra a kapcsolatuk. Az egész estét ébren töltöttem, nem akartam lemaradni a pillanatról, mikor reggel megint jön, és elmeséli az elmúlt éjszaka eseményeit. Már délelőtt tíz óra volt, de még nem jelentkezett. Eltelt az egész délelőtt, de semmi. Délután sem. Csak vártam, és vártam, teltek a hetek, a hónapok, és az ember, akit a barátomnak hittem, nem jött többé. Nagyon csalódott voltam. Persze mindig akadt egy-két vendég, aki odajött hozzám, próbált vigasztalni egy-egy cigaretta elszívásával, de nem jártak nagy sikerrel. Életem ezen szakaszán mélypontra kerültem. Nem vagyok rá büszke, de egyik nap, fürdés közben, öngyilkosságot kíséreltem meg. Gondoltam, ha leugrok a mosogató széléről, és porcikáimra török, véget vethetek a szenvedésemnek. Nem sikerült, csak egy kis darab tört le belőlem. Mikor észrevette ezt gazdám, száműzött a szolgálatban lévők sorából. Bekerültem a szekrénybe, melytől mindig is rettegtem. Sötét volt benne, és nagy zsúfoltság. Teljes idegben éltem életem elkövetkezendő tíz évét. Gondoltam, mire eszébe jutnék valakinek, már úgyis ódivatú leszek, meg egyébként is ki alkalmazna egy magamfajta, depressziós, megcsonkított szerencsétlent. A céltalan várakozás után, egy nap arra ébredtem, hogy mozog körülöttem minden, a fejem a föld felé néz, és szörnyű rosszullét gyötör. Egy nagy csattanás után egy ismeretlen férfi levágott egy asztalra. Büdös volt, és minden ragadt a kosztól. Ami viszont boldoggá tett, hogy vágni lehetett a füstöt a helyiségben. Nem láttam, ki mit szív, de jó szimatom lévén ki tudtam szűrni a különféle füstfajtákat; cigaretta, pipa, szivar, minden, mi szájnak s tüdőnek ingere. Mindenki boldog volt körülöttem, és éreztem, hogy végre szükség van rám. Észre sem vette senki a szépséghibámat, de szerintem, ha látták volna, sem lett volna probléma. Börtönéveim alatt a kedves kis vendéglőből egy sötét kocsma lett. Nem izgatott, mert tudtam, hogy ilyen helyen mindig szükség lesz rám, tehát nem tettem egyebet, mint teljesítettem a szolgálatot; gyűjtögettem, és közben élvezkedtem. Rengeteg fajta ember fordult meg munkahelyemen. Fiatalok, idősek, rockerek, huligánok, hippik és a mindig depis emosok. Egy nap egy jól öltözött férfi egy nővel és két gyermekkel lépett be a kocsmába. Csodálkoztam is, hogy mit keres egy család egy ilyen koszos kis lebujban. A családfő az üzletvezetőt hívatta. Kissé dadogva kezdett bele mondandójába. Valami hamutálról beszélt, meg a régi időkről, és hogy nagy kérése lenne. Mikor jobban elkezdtem fülelni, megismertem a férfi hangját. Ő volt az; a rég nem látott és hűtlennek hitt barátom. Először nem hittem a fülemnek, de mikor a régi vendéglő kockás abroszait emlegette, biztos voltam benne, hogy ezúttal nem tévedhetek. A nagyfőnök odasétált hozzám, felemelt, és átnyújtott neki. Ő büszkén mutatott meg a családjának, és az utcára lépve elmesélte a gyermekeinek, hogy én voltam az, akinek a társaságában rengeteg időt töltött fiatalkorában, és hogy az édesanyjukat is az én asztalomnál hívta meg először egy italra. Ekkor értettem meg, hogy bizony fontos szerepet játszottam a család megalakulásában. Mikor hazaértünk, a drága barátom egy gyönyörűen kipárnázott vitrinbe helyezett.
Így kerültem mostani, és remélem, egyben végleges helyemre. Mostanság igen jól érzem magam. Egy boldog család tagja lehetek, becsben tartanak, és kineveztek családi ereklyének. Ez valóban nagy megtiszteltetés számomra. Nyugdíjas éveimre nem maradt más dolgom, mint élvezni a kristálypoharak és ezüst étkészletek társaságát. Néha azért hiányzik a jó kis füstös kocsma, de mindig kárpótol a szekrénybe beszivárgó finom dohányfüst.
 
 
Török Vince
 
Életcél
 
"Ne gondolj rá, mi lesz 30 év múlva, próbáld túlélni a mát!"
 
Egyik reggel frankón keltem. A reggel alatt értsd a délután négyet. Tűzoltó akartam lenni. Másnap meg már hentes vagy horgász. Akkor asszem az üvegdíszeken is gondolkodtam. Mármint az ilyen 100 forintos boltos gagyikon. Hogy most csinálok egy béna delfint üvegből. És kirakom az asztalomra. Merthogy csillog. De mást úgy konkrétan nem csinál. Mégse hallottunk soha rinyálni üvegdelfineket, hogy nem találják az életcéljukat. Itt vannak az emberek. Egymást gyilkolják, disznót esznek. Moziba járnak. Tudnak ugróiskolázni. De még csak nem is csillognak. Mondjuk rinyálnak is rendesen. De ha minden napban találnának valami apró örömöt, akkor egészen más lenne. Pölö Baross tér, srác lelép a pirosnál. Majdnem elcsapják. De satufékkel megáll a kocsis. Kikiabál egy kurva anyádér jössz má ki elémet. Srác meg majdnem sír. Pedig életben maradt. Azért egy üvegdelfin, akárhogy is nézzük, nem kezd el rinyálni, ha neki esel az asztalnak, ő meg eldől és nem törik össze. Valahogy a delfinkoma így első kukuccsra sokkal elégedettebbnek látszik. Van még mit tanulnunk.
 
Victor Ward
 
 
A parkoló
 

Továbbgörgette fémkocsiját kijelölt pályáján a kihalt parkolóban. 
A tömböket különböző állatalakokkal jelölték, így a gyerekek is könnyedén visszataláltak az autóhoz, és a nyugdíjasok is. Elméletben. Gyakorlatban ők a teknőst békának nézték, a farkast pedig összekeverték a medvével.
Jelen esetben mindkét vén fasz a varjúnál parkolt.
Piros alapon fehér állatok. Piros alapon fehér alakok, jelek, melyek ikonikusan állatokat jelölnek.
Elméletileg létezhetett tehát egy olyan világ, ahol minden az emberi világ ikonikus mása, és piros alapon fehérrel megjelenő formák alakjában válik érzékelhetővé.
Miközben ezen töprengett – erős nikotinos köhögés közepette –, a húsokat pakolta be a kis Trabant csomagtartójába.
Enyhe bűz lengte körül, de sebaj, gondolta, ez még nem vészes, és tegyük hozzá, ingyen odaadták. Öreg már, nem is olyan jó a ritmusa, beéri, nem rohan sehová, amit lehetett, elintézett, akit lehetett, elintézett, akiket lehetett, végleg lekésett.
Társa ekkorra már rég bent melegedett az autóban. Nem maradt elszámolnivalója, sem elgondolnivalója. Dideregve dörzsölte össze kezeit, és várta a másikat, hogy végezzen odakint. Hallotta, ahogy a húsok egymásra zuhannak,
elgördülnek, elképzelte a fehér csontokat, amint kimerednek a vöröses pépből, és jóízűen sóhajtott.
Azért annyira nem volt optimista, hogy a szája szélét is megnyalja.

 

 

 
Narin
 
 
Egy cigaretta alatt
  
„Mentsd meg a te életedet, hátra
Ne tekints, és meg ne állj a környéken; a
Hegyre menekülj, hogy el ne vessz.”[1]
 
 
Ahogy a nap első sugarai szétterültek a poros, kopár vidéken, az eget fekete felhők lepték el, és viharos morajlás hallatszott. Aztán a sötét fodrokat átszőtte valamiféle vörös ragyogás. A levegő elviselhetetlenül felforrósodott, az ég dörgött, és végül kezdetét vette valami, amire senki nem számított.
A békés idők már eljártak felettünk, káosz, anarchia dúlt. Büntetésképpen zúdítottak az égiek mindent elpusztító tűzesőt a két városra.
Még egyet dördül az ég, egy sikoly, egy elcsukló kiáltás… végül mély csend lőn, mint szokott a vész előtt.[2]
Hatalmas, égő szikladarabok hullottak sziszegve az utcákra és a házakra. Nem volt menekvés. Egyre több és több halott feküdt a túlvilág kapujában eszméletlenül. Várták az ítéletet, remélték a bűnbocsánatot… de hiába.
Zuhanni kezdtek mind. Egyenesen a pokol legtüzesebb bugyraiba. A levegőben elvesztették minden méltóságukat. Odalenn pedig a hitüket. Csak forgolódtak a sistergő lávában, és remélték, hogy ennél már nem lesz rosszabb. De az lett…
A még élők eközben tébolyultan cikáztak házról házra. Szedték a lábukat, nehogy őket is szétlapítsa egy becsapódó, parázsló kőtömb.
Kakasszó nem volt aznap reggel, csak szenvedők károgása, nyüszítése… visítás, nyögés, hörgés és egy kimerült sóhaj, ahogy egyre nehezedő szívére rákerült az utolsó porszem is távol a várostól. De nem nézhetett vissza. Csak ment előre családjával. Párja nem bírt ellenállni a kísértésnek: éppen fordította volna vissza a tekintetét, mikor a hegy megremegett. Mindent átható sötét kacaj rázta meg a földet. Aztán a hegy kigyulladt… mintha mindig is olaj csörgedezett volna gerince rücskös felszínén.
 
Mind odalettek.
 
[…]
 
- Ezt nem hiszem el! Ezerszer elmondtam már, hogy ha a teli hamutartóba belemásznak a hangyák, akkor ne szórakozzatok velük, hanem ürítsétek ki! Istenem… a végén még felgyújtjátok a házat!
 
 
[1] MÓZES I. KÖNYVE 19.
 
[2] Vörösmarty Mihály - Előszó
 

Kép

Závogyán Renáta
 
A konyhaablakban
 
Itt vannak. Figyelnek. Hatalmas fekete lényüktől már a frász kerülget. Vajon mit forgatnak parányi agyukban?
Mikor jöttem haza, akkor még nem voltak ennyien. Mi hozta őket erre? És egyáltalán honnan kerültek ide? Már sötétedett, amikor feketére festették az eget. Rengetegen jöttek. De nekem még ki kell mennem a lakásból! Órára kell mennem, és ezek csak itt leskelődnek a fán. Több száz figyelő szempár. Mintha csak arra várnának, hogy én elessek, hogy aztán rám repüljenek, és kivájják a szemem. Pedig én sosem ártottam nekik. Igaz, ők se nekem. Még.
Talán túlzás, de utálom a varjakat.
 
 
 

Narin

Könnyek
 
Egy
Apró,
Kicsiny
Könnycsepp.
Lecsöppen lassan
A semmibe, és vége.
Megáll az idő felette.
Foszladozó fájó kép.
Csak régi emlék.
Régi kép.”
 
 
Zuhogott az eső. Az est sötétjét csak a hirtelen felvillanó villámok fénye törte meg néhány percenként egy-egy röpke pillanatra. A haragos viharban két, a mélybe zuhanó vízcsepp szóba elegyedett:
- Maga is lefelé tart?
- Nem! Felfelé bazmeg!
- Jól van na! Nem kellene ennyire udvariatlannak lennie.
- Jaj, fogd már be! Így is van elég bajom, nem kell nekem még, hogy te is szájalj itt nekem… gyökér…
- Már elnézést, de nem adtam engedélyt a tegeződésre.
- Rendben… elnézést!
- A legutóbbi megállómra kíváncsi?
- Semmi baj, nehéz időket járunk. Maga honnan jött?
- Igen.
- Balaton. Maga?
- Büdös-tó
 
Zuhantak tovább, majd kilométerekkel később folytatták.
 
- Baszottul fog fájni, amikor leérünk.
- Ehhez hozzá kell szokni előbb utóbb.
 
Nem sokkal ezután szétfröccsentek a budapesti aszfalton.
 
- Nem is volt olyan vészes.
- KUSS!
 
 
Lengyel Róbert
 
Csak kő
 
Amikor egy csiszolt márványlapon elgurítunk egy üveggolyót, az fürgén tovasiklik. Gördültében egyetlen, de változó ponton érintkezik a kékesfehér, tükörfényű, nemes anyaggal. A felület rajzolata mintha hullámzana a csiszolás alatt, mintha a tenger egy vad hullámát zárták volna üveglap mögé. Csillog a kő is, a golyó is. Mozdulatlan megdermedt habok, és csupa lendület, de kissé hideg hangú surrogás.
Mindegy, miért gurul el a golyó. Talán egy gyermek játszik épp, vagy egy komoly felnőtt akar meggyőződni a minőségről. Ilyen lehet a lélek is a testbe zárva, egybeforrva. Sima tapintású felület mögött a hullámzó tenger. Édes tenger. Igen, ez a tenger most édes és nem sós. A golyó nem is üveg, hanem kristály. Belsejében egy háromszínű hullámforma. Sárga, kék, vörös hullámok, amelyek összeolvadtak a mozgásban, ahogyan a külső szemlélő láthatja. A golyó gurul, nem tehet mást, valaki meglökte, és életre kelt.
Ha a márványfelület egy láthatatlan pontján repedés van, a kristály, a mozgó, élő kristály egyenes útja megtörik. Eltér, irányt vált, mindegy, hogyan nevezzük. Sok márványtábla lehet torz, ami értékesnek tűnik az avatatlan szem számára. Némelyiket talán fel lehet még csiszolni. De meddig? A végtelenségig biztosan nem, mert vékony papírrá kopik a nemes kő, fénye halványodik, megtörik. Ez az anyag sorsa, az elkopás. Sokan kopnak ki így a világból.
 
 
 
Török Vince
A sivatag keletkezéséről:
 
Egy szép napon az antilop elgondolkodott azon, hogy ki jár jól, ha Ő füvet legel, az oroszlán meg Őt legeli, és amikor az oroszlán meghal, abból tápanyag lesz, amiből fű. És onnantól fogva nem evett. És éhen halt. És az oroszlánnak nem volt mit ennie, ezért megette magát. És nem nőtt több fű.
 
 
 
 
Kovács Endre
 
Néhány hasznos tanács, hogyan ültessünk lovat
 
 

A magyar egy lovas nemzet. A régi magyaroknak sok voltak a lovaik, ezért mondják ezt. A lót viszont szaporítani kell, mer előbb-utóbb megdöglik, mint akármely más rovarfaj. De meg kell vallanunk őszintén, egyik ló se szeret elültetve lenni. Jóllehet így majd kihajtanak, és sok lókat termelnek. A talaj megválasztása sem utolsó szempont. Az ősmagyarok a löszös Balatonban termesztettek. Tegyünk mi is így. Behajcsuk a lót a Balatonba eképp, hogy: „Ráró gyilya be a Balatonba ne!” Ennek nem tud ellenállni egyik sem. Beszaladnak ezerree. Mán ott vannak. Bamba lyószág a ló, nem mozdul, ha mán ott van. Szaladjunk utána a Balatonba és egy hirtelen mozdulattaa ássunk likat nekilye. Abba erőst dugjuk bele, majd deréktályig földeljük el. Na, ezzel megvolnánk. Aggyunk neki zabot, azt szereti. Ahol nincs elföldelve, ott hamarosan ki fog hajtani. Ha hasonlót szeretnénk, akkor a hátára fektetve földeljünk. Gondoskodjunk a megporzásról. Egy jobb fajta ló akár 8 virágot is hoz6. A seregélyeket is távol kell tartsuk, mert lecsipkedik a kis lókokat a fürtről. Három-nyolcvanöt hét után szüretelhető a termés. A frissen kikelt lót meg kell forgatni lisztben. Azt nem tudom, hogy miért, de ha elhagyjuk, depressziósak lesznek.

 

Festette fadeszkára: Myrk

Kép

 
Kovács Endre
 
Néhány hasznos tanács, hogyan tapasztaljuk ki, hogy mi motiválja a zongorákat
 
 

Kevés olyan embert ismerek, aki valaha is meg tudta volna mondani, hogy a zongorák miért verődnek bandákba éjszakánként, és miért rabolnak ki villanypárna-szaküzleteket. Az ember eredendő kíváncsisága, hogy eztet megtudja, csak sajnos hülye hozzá. De én rájöttem. Kilencvenhat évig éltem együtt egy gvatemalajziai fekete zongoratörzzsel, és ezalatt a néhány év alatt alaposan kiismertem törzsi szokásaik 75%-át. Azért nem azokat vizsgáltam, akik a Zeneakadémián vannak, mert azokat egy Sopen nevű zongoraidomár már megszelídítette, és mára teljesen elfelejtették, mik is a gyökereik. Csak állnak naphosszat a Zeneakadémia nagytermében és néha játszanak rajtuk. Alig akad köztük néhány, amelyikben néha még fel-felébred az ősi ösztön, és leharapja a zongorista kezét. A gvatemalajziaiak viszont megmaradtak olyannak, amilyenek egykor mindegyik zongorák voltak. A törzsön belül nagy a hierarchia. Ez reggel, a fürdőszoba használatánál mutatkozik meg igazán. A vezérhím moshat fogat először, csak aztán a többiek. Ha keresztezünk egy zongorát egy citerával, akkor öszvért, ún. csemballót kapunk. A törzs tagjai hangjelzésekkel kommunikálnak egymással, mivel a látásuk elég gyenge. Általában kenyérrel és csapágygolyóval táplálkoznak, de a Parkinzonban élő fajok megeszik a karosszéket is. Néhány dolgot fontos tudni ezekről a vadon növő emlősállatokról. Egy egészséges zongorának három lába van. A kisgyerek zongorát pianínónak hívják a szülei. Bőrszínük a fehértől a barnán át a feketéig terjed. Ha rájuk ejtünk egy virágvázát, akkor lehülyéznek, majd bűzleni kezdenek. A zongorák 1-159 évig élnek. Gyakran okozza a halálukat, hogy kiesnek a nyolcvanhatodik emeleti ablakból. Ami pedig motiválja őket, hogy villanypárna-szaküzleteket fosszanak ki éjjel, az a zongorák ősi termékenységi rituáléjában keresendő. A hímzongorák minden év janóber 35-én versengenek a nőstényekért. Azért pont janóber 35-én, mert csak ekkor tudnak szabira menni. A hímek éjszaka bemennek a villanypárna-szaküzletbe, és rávetik magukat a villanypárnákra. Ilyenkor sokszor dulakodnak, és emiatt a szomszédok nem tudnak aludni. Az a hímzongora, amelyik a legtöbb villanypárnát gyűjti össze, tárgynyeremény-sorsoláson vesz részt, ahol a főnyeremény egy vödör katicabogár. Hadd ne mondjam, hogy a nőstényzongorák mind megvesznek érte. Csak győzze ezután levakarni magáról a csajokat!

 

Narin
 
Vér és verejték
 
 
A lámpafény kialszik.
Beteg megkönnyebbülés…
Mikor a test haldoklik
A lélek fölpezsdül és… 
A színdarabnak vége.
Ennyi a közönségnek
Elég-e?     
       

Vér és verejték… csak ez jutott neki.

Vége. Mindjárt vége. A szülési fájdalmakat már nem fogja sokáig bírni. Csak feküdt a kicsi, koszos sportzokni a fiókban az alsónadrágok és a többi zokni közt, azok meg csak nézték, de nem szóltak hozzá. Figyelték a szenvedését… műsort akartak, hát megkapták.

Most jönnek az utolsó képkockák, aztán a tekercs már csak bánatosan, feszengve pereg tovább.

A felhalmozódott szennyes szaga beitta magát a fába, és ott szürcsölködött. Hangosan szipogta panaszait a szag… már az sem bírta tovább. Ki akart jutni, ahogy a kicsi zokni is.
Már látszik a cérna vége, érezte. Mindjárt kinn van. A kicsi zokni több helyen el volt már rongyolódva és sok helyen vércseppek díszítették… vér és verejték… csak ez jutott neki.
Aztán valaki kihúzta a fiókot. Nem teljesen. Csak résnyire. De ez pont elég volt, hogy a kicsi zokni még egyszer utoljára lássa a nap fényét. A bűz kimenekült a szobába, amint alkalma nyílt rá, így aztán a levegő is kitisztult az apró, szűk térben. Fekete semmi helyett most aranyló áradat cikázott.
Ez már a vég… már látta a fényt is. Útrakész. Egy piciny cérnapamacs gurult ki a kicsi zokniból, s odafordult édes anyukájához. Végre megszületett. Szorosan hozzásimult a pöttömnyi pehely, és halkan zizegett. Így üdvözölte közelgő árvaságát, s búcsúztatta távozó édesanyját.
Hát ennyi… vér és verejték… csak ez jutott neki. Nem láthatja felnőni ragaszkodó csemetéjét, mert a küszöbön áll a halál. Még a lábát sem képes megtörölni, úgy ront be és ragadja magával a szenvedő anya meggyötört lelkét. Végigrángatja a nappalin, ki a lépcsőházba, s át a túlvilágba. Minden sötét most. Minden… semmi.
A kicsi zokni teste ott feküdt a fiók közepén. A fény még simogatta, de már nem volt miért. Még egyszer megcirógatta, és elillant. Félhomályban engedte el a csöppnyi pamacs édesanyját.
Vér és verejték…
Csak ez jutott neki…
Vége...

Kép

 

Tarhonya
Egy záptojás margójára (?)
 
Gyere kicsit közelebb. - mondta a mosómedvének öltözött nagydarab férfi, Fred.
Nem. - mondta Freddy.
Freddy! - mondta Fred.
Hagyjál! - mondta Freddy.
 
Az egyetlen fizikai probléma kettőjük között a távolság volt: míg Fred az Alpokban kereste a fiát, addig Freddy brazil kakaóültetvények árnyékában próbálta elkerülni apját.
Freddy nem akart közelebb menni, pedig Fred már tegnapelőtt megvette neki a repülőgépjegyeket: Freddynek és az ő kedvenc barátjának, a rozmárnak öltözött Barzaomnak. Barzaom adta át a jegyeket az ő kevésbé kedvenc barátjának, Freddynek. Freddy sosem öltözött be még semmilyen állatnak, a legtöbben le is nézték ezért. Barzaom megtűrte és szeretett vele kommunikálni, de eközben azért valahol igen mélyen, bányászás közben mégiscsak tökéletesen lenézte Freddyt.
Fred mielőtt megvette a repülőjegyeket, nem tudott különbséget tenni a zöldséges és a repülőtér között. A zöldséges, Aztron azonban barátságosan felajánlott neki egy gerezd fokhagymát. Tudhatta volna, hogy a mosómedvék ki nem állhatják a fokhagymát.
Aztron sem öltözött be még sosem állatnak. Számára ez óriási lelki problémákat jelentett, nem úgy, mint Freddynek. Éjjelente gyakran arra a rémálomra riadt fel, hogy egy mosómedve, egy orángután, egy pingvin, egy kakas, és egy esztergapad üldözi őt végtelenül soknak tűnő kakaóültetvényen keresztül.
Aztron sosem értette, miért üldözi őt az álmaiban egy esztergapad.
Én tudom: Aztront azért üldözte álmaiban egy esztergapad, mert még kiskorában egyet véletlenül ráejtettek az anyjára, aki azonnal szörnyethalt. De ő sosem tudta meg az igazságot anyja haláláról. A szomszédairól, akik felnevelték, teljesen elhitte, hogy ők az igazi családja. Egy teve az apja, egy róka az anyja, meg az öcsikéje: egy aranyos kis görény.
Történetünk után tíz évvel a már koravén kis görény megkapja az irodalmi Nobel-díjat, pedig egy könyvet sem ír. Sosem derül ki, hogy összetévesztették egy Brazíliában élő rokonával, Dabiuval, aki nem mellesleg 10 évvel ezelőtt éppen ott jegyzetelt Freddy mellett, aki éppen rosszat álmodott. Felébresztette hát.
 
Rosszat álmodtál, Freddy. - mondta Dabiu.
Tudom... Már megint az apám hívott. Ott van még az Alpokban. - mondta Freddy.
Még mindig? Mégis mit tud ott csinálni ennyi ideig? - kérdezte Dabiu.
Állítólag az élet ellenszerén dolgozik. - mondta Freddy.
Az más. Az gondolom ilyen bonyolult dolog lehet. Remélem összejön neki. - mondta Dabiu.
 
Azonban Frednek nem sikerült rájönnie az élet ellenszerére és negyvenkilenc évvel később egy kis faluban halt meg a hegységen. Mikor a falu lakói, az apró termetű dambalérok eltemették a törzsfőnöküket, és kijelölték a helyére a legidősebb, még életben lévő fiát, Freddy hazatért Brazíliából.
Meglátogatta apja sírját. Nem érzett semmit.
A kezeivel elkezdte kiásni a sírt, aztán befeküdt a fakoporsó mellé és megkérte a dambalérokat, hogy temessék be, de előbb vágják fejbe valamilyen nehéz tárggyal.
És a dambalérok leütötték Freddyt, majd betemették az apja mellé.
Aztron pedig ekkor adta el a nyolcvankétmilliomodik paprikát.
Dabiu pedig megszülte első fiúgyermekét, akit egy közepesen kedvenc barátja után Barzaomnak nevezett el.
Barzaom pedig az életének nyolcvannegyedik évében megtanult olvasni.
Fred mosómedve-jelmezét pedig a mosómedve-jelmezek etalonjának tartják számon a mai napig.
Fred boldogan nézne le a mennyből most az emberekre, de inkább kellemesen szétáradt a semmibe.
A semmibe.
 
Fagyas Róbert
 
Intervenció
 
Ott volt a bejárati ajtó mellett. Ült a széken és dohányzott. Ügyet sem vetett rám. Hánynom kellett a kapadohány füstjétől, de nem mentem ki. Maradtam. Most a düledező konyha plafonjára néztem, s a falon derékmagasságban húzódó koromfoltra. Aztán megint őrá. Szakadt vén gazember, gondoltam. Csapzott haja belelógott a szemébe, így nem láttam, merre néz. De úgy éreztem, hogy figyel. Mocskos ujjai közt lévő cigarettáját csak úgy tudta szájához emelni, hogy a parázs folyton megperzselte szanaszéjjel lógó ősz sörényét. Elképzeltem, amint lassan, nehezen feláll és falábának nyikorgására megjelenik fekete kutyája, majd elindulnak kifelé az ajtón.
 
Híreink következnek. A mai nap folyamán nem történt sehol semmi, s a szakértők szerint még ugyanennyi ideig hasonlókra számíthatunk. Senki sehol tartott sajtótájékoztatóján elmondta: semmi sem várható, ezért senkinek sem kell attól tartania, hogy valami történni...
 
Kicsapódott az ajtó. A huzat. Aztán szürke, kövér macskája besurrant, s az ütött-kopott kanapéra telepedett. Kövér volt és nyavalyás. Egyik szeméből genny folyt. Úgy hittem, nem bírok tovább maradni. De maradtam. Akkor is maradtam. Beleszívott még egy utolsót a cigarettába, majd a sarokba pöckölte. Mi az istent keresel itt még mindig, szólalt meg érces, kátrányos hangján. Menj innen a pokolba, mondd meg azoknak, hogy nekem nem kell a rohadt segítség. Boldogulok magam is. Aztán fulladozva köhögni kezdett, s én kisétáltam az ajtón. Végigérve az udvaron, a ledűlt kerítést átlépve még visszafordultam, s néztem, ahogy egy pillanatig a kémény fölött himbálózik a lemenő nap.
 
 
Vagdalt Krisztina
 
Cím nélkül
 
Nézd meg! Álmodnak az emberek. Néznek szépen egymásra, de nem észlelik, mi történik körülöttük. Alkoholmámorban úszik minden. Egy terem, ami már sosem mossa majd le magáról, hogy itt órákon keresztül dorbézoltak. Csak néhány ember. Nem lehetett volna megmondani róluk, hogy azok ezekben az órákban. A lámpák erősen sütnek a teremben. Az egyik már haldoklik. Meg-megvillan a fénye, de már csak haloványan. Mi bajod lámpa? Mért küzdesz még mindig? Hunyd le szemed végre! Most már nyugodhatsz! Nem lehet mindenki időálló! A lámpa azonban nem tágít. Tovább küszködik. Ő is olyan fényes akar lenni, mint a többi. Ő is szeretne sárgán izzani megszakítás nélkül. Átlátszó burájából ő is szeretné, ha fénycsóvái kiáradnának. Olyan nagy kérés ez? Csak olyan akar lenni, mint a többi normális izzó. Vidáman nevetni az alatta játszadozókra. Nézni őket minden pillanatban. Azt megérdemli ő is, hogy büszkén világítson társaival együtt. Miben különbek ők nála? Miért kapják meg ők azt, amit ő nem? Tettek többet?........... NEM!...Nem rajtuk áll a saját sorsuk. Ők csak világítanak. Elárasztják fénnyel az egész termet. Rendíthetetlen szobrok ilyenkor. Nem gondolnak semmire. Arra sem, hogy lesz idő, mikor fényük kiolt. Mert ugyebár ott vannak a köztéri szobrok is. Úgy állnak, és vizsgálják az éppen arra járót, mintha ők tökéletesek lennének. Néha hálát adok az égnek, hogy nem tudnak beszélni. Már csak az kéne. Megmondanák mindenkinek az igazat. Hogy nézel ki?! Anyukád nem tanította meg neked, hogy nem illik másokat bámulni? Igen, te! Csukd be a szádat! Árad belőled a félelem, a bánat, az élet értelmetlensége. A gondolataidat is irányíthatnád végre, nem csak egy dolog van a világon. Igen, még mindig neked beszélek. Szállj már le a földre! Az egész életed elcseszted. Te is tudod ezt, ne is tagadd. Szerinted kit érdekel, mi lesz veled? ... Az meg csak bámulna, aztán maximum meglátogatná a Tiszát. De nem úgy, mint eddig. Ezúttal felülről merülne alá, és egészen a legmélyéig jutna. Ott aztán nyugodt élete lehet. Mindenféle vízi élőlények forgatagában. Ott ekkor már ő lesz a szobor. De a halakkal ez nem fer! Ők hova menekülhetnek a világ elől? Partra vetik magukat. De attól még nem lesznek olyanok, mint a szobrok vagy akár a folyó mélyén foszladozó ember. Őt csak szánakozva nézik, vagy ha egy híd alatt lakó éhező találja meg, egy jó napot szerez neki. Nem örök. Jó, mondhatja bárki, hogy az ember sem örök a vízben. Bár ki tudja? Manapság már a konzerválás nem okoz akkora problémát, mint Egyiptomban anno. Mindegy is ez. A lényeg, hogy a szobrok szemetek. Mámorral tölt el, mikor egy ilyen felfuvalkodott szobornak a fejére pottyant egy galamb. Mindjárt nem lesz olyan erős. Mert ki törli le róla? Meg ki nem neveti ki? Az égőkkel is valahogy így van ez az egész. Míg meg nem rendül fényük, mindenhatónak képzelik magukat. Ők adják a világosságot. Persze nélkülük nem lenne tele ez a terem, mert sötétben kinek van kedve inni? Megsúgom: senkinek. Lámpafényben is alig találja meg az ember az üveget, hát még ha nem is látná. Lehet, hogy el se hinné, hogy ott van. Azt hiszem ez már lassan, lassan vallási ügyekbe csap át. Mert hát ha nem látjuk azt az üveget, ami nekünk kell, akkor kénytelenek vagyunk csak hinni vagy még inkább bízni abban, hogy az igenis ott van. Aztán meg arra kell összpontosítanunk, ha már ott van (mert ez ugye elevenen él bennünk), akkor úgy fogjuk meg, hogy ki ne dőljön. Bonyolult ügy ez, nem tagadom. De hát van lámpa. Az áldott világosság. Ám akármennyire Istennek képzelik magukat ezek a lámpák, nem azok. Őket is irányítja valaki. Mégiscsak kell a karbantartó bácsi vagy néni (az emancipációról ilyen kényes témában nem feledkezhetünk el), hogy kicserélje a tönkrement égőket. Nem azonnal. Csak mikor ráér, vagy kedve tartja. Nem lesz jó vége annak, ha akarata ellen cseréltetik vele ki. Jobb ráhagyni. Csak a békesség miatt. Minek a sok vita? A főnök úgyse tudja megcsinálni, ha pedig nincs bácsi vagy néni, villany sincs. Tehát ennyivel többek a jól égő lámpák ettől a szegény árva Vilinél. Mert így hívják. Vili. Nem Kis, Nagy, Kovács vagy éppen Molnár Vili. Csak és kizárólag Vili. Neki nem volt szerencséje. A felelős most nem ér rá. Szó szerint. Nem ér RÁ. A többiekbe tett égőt. Most aztán jó nekik. Van bennük új. Valami más, mint azelőtt. Nem figyel oda egyik sem másra, míg az ő égője bírja. Nem lenne semmi baj, ha te már nem égnél! Hallod, Vili! Menne minden tovább. Elég fényt ad a többi. Hunyj ki! Vége már. Ennyi volt.
 

Nem. Van ebben még tartalék. És ha én nem lennék, mi kötné össze ezeket az embereket alattam? Mind rám figyelnek. Fel-felnéznek. A hiba ereje. Ami nem jó, az mindig megbámulnivaló.

 

Fagyas Róbert
 
Szabó úr négy korty pálinkája
 
„édesjóistenem, ez az élet mégiscsak bolondulásig gyönyörű!”
(Bohumil Hrabal)
 
Úgy van az ember, hogy véres hurka meg malacsült után igencsak megkívánja a pálinkát, hiába a kovászos uborka. Még a savanyú uborka sem segít. Hallani, ahogyan pálinkáért kiáltanak egymáson fekve, összekuporodva. Szegény véres hurka meg malacsült! – magyarázta Szabó úr a szomszédos asztalnál ülő fiatalasszonynak, akit láthatóan nem győztek meg az érvek. A férje egy perccel ezelőtt ment ki a mosdóba, s most ez a kis asszony elpirulva nézelődött jobbra-balra, hogy vajon másoknak is feltűnt-e Szabó úr meglepő közvetlensége. De másoknak nem tűnt fel. A pincérek alázatosan rohangáltak, vidáman evett-ivott minden vendég. Igaz, néhányan lógó orral, egyedül ültek asztaluk előtt, és nehéz, komoly szeszeket döntögettek magukba, de őket legkevésbé sem foglalkoztatta, hogy mi történik körülöttük. Tehát nem tűnt fel.
– Már ami azt illeti, nagyon mozgatja a fantáziámat egy deci sligovica. Vagy kettő. Nem lehetek kicsinyes! Nem, nem…
A férj ekkor érkezett vissza, pont abban a percben, melyben Szabó úr olyasmin vívódhatott, hogy – akkor most barack, vagy mégiscsak szilva?
– Megvan! – kiáltott fel lelkesen. – Nem szórakozunk a barackkal. Szilva kell ide!
Hatalmas mancsával a mellette elsiető pincér után nyúlt, s kötényénél fogva visszahúzta ezt a szelíd fiút az asztalhoz.
– Na, fiam! Eredj, hozzál két deci sligovicát! De feles poharakban ám! És nekem itt ne izéljetek négycentesekkel!
– Máris hozom! – és mosolyogva folytatta munkáját a pincérgyerek ott, ahol abbahagyta. Ismerték már itt az öreget. Volt, hogy fél órán át is elvolt a megrendelt ital nélkül, mindig elütötte az időt valamivel. Csak a sültek meg a káposzták, a nagy adag levesek, csak ezekkel kellett sietni. Máskülönben előfordult, hogy besétált a konyhára kérdőre vonni – jobb híján – a konyhai alkalmazottakat, ugyanis a szakácsot ilyenkor mindig kicsalogatták a konyhából valami ürüggyel, nehogy felpofozza Szabó urat. Mindezek ellenére ő volt a vendéglő elsőszámú törzsvendége, akit úgy szeretett a pincérek, felszolgálók, csaposok, konyhalányok mindegyike (leszámítva a szakácsot), mint valami szenilis nagybácsit. Most sem kellett tehát attól tartani, hogy szóvá teszi a „szöszmötölést”.
– Tudja, Sándor, én egyszer elveszítettem a gatyámat kártyán! Mondják mások, hogy amúgy is levették volna rólam, ha két évvel később megyek nyugdíjba, na de én azt mondom, így legalább mókás volt legatyásodni. És önszántamból tettem.
– Nem vagyok Sándor.
– Azt bízza csak ide! Én például biztosan Szabó Albert vagyok, még akkor is, ha anyám csak hatéves koromban szánta rá magát a keresztelőre. Azt mondta, biztos, ami biztos. Nem értem ugyan, mire gondolhatott pontosan, de hát az anya szava az mégiscsak megkérdőjelezhetetlen.
– Elnézést uram, de szeretnénk beszélgetni.
– Hát nem azt csináljuk?
– Nem úgy értem, ne vicceljen…
– Hisz a heccen kívül úgy sincs semmi ezen a világon! Jó, jó, az még igaz, hogy valahol például szilvapálinkának is lennie kellene – és az asztalra csapott. – De ugyan kérem, egy kis csevegés nem változtatja rút varanggyá a hercegnőt és ne féljen, ez fordítva is igaz. No, ott hagytam abba, hogy elúszott a gatyám. Mondjuk így, a házam tetejére akasztottam, az antennára, vitorla gyanánt. De nem lett baj, nem ám! Végül meglett minden, és én visszatértem a régi …ö, hogy is mondják… kerékvágásba. Akkoriban jöttem rá, hogy mennyivel nehezebb az utóélete az ebédnek, ha nem kínáljuk meg gyümölccsel, és ha gyümölcs, akkor már ne kelljen harapnom a rossz fogammal. 
 
Fefe öregapja csinálta a legjobb szilvát Kecskeméten és alighanem az egész világon, Sándor, erre bármikor megesküdnék! Kis tökös korunkban sokszor lesurrantunk a pincébe pálinkázni, aztán meg telihánytuk a csalánost, és napokig betegek voltunk! Hehe… Mondhatom, az én ifjúkoromnak meghatározó állomása volt Feféék pincéje. De megszakadt a dolog, amikor ő már főiskolára járt Budapestre, és ’56-ban egy ávós golyó gellert kapott éppen azon a betonperemen, ami alatt ő állt. Így aztán kénytelen-kelletlen át kellett térnem a szomszédék barackpálinkájára, ami már nem volt az a hűdejó ital. De tévedés ne essék, nem voltam én alkoholista soha, ide a rozsdás bökőt, – és a tányérja mellől felkapott kenőkéssel torka felé bökdösött – mert bármikor ivásról volt szó, én voltam az első, aki azt mondta, fiúk, elég. Annyi az egész, hogy rá kell jönnie az embernek a dolgok eredendő céljára, és én ezt tettem akkor régen a pálinkaivással. Szét kell csa-pat-ni!! Ez a lényeg.
 
– És mondja, mindezt miért osztja meg velünk? ­– emelte rá tekintetét a férj Szabó úrra.
– Csak azért, mert látom, hogy a kisasszony úgy küszködik azzal a kis csülökkel. Gondoltam, segíthetek. Volt már néhány éve olyan is….
– Uram! Engem nem érdelek, hogy mi volt néhány éve és az sem, hogy mi volt sok éve, meg hogy mi volt kurva sok évvel ezelőtt, sőt! Az sem érdekel, milyen pálinkát iszik és hogy hol, kivel mi történt és miért, semmi, érti, semmi sem érdekel azon kívül, hogy a feleségemmel eltöltsek egy estét nyugodtan. Erre maga itt elmeséli az élettörténetét, pedig senki sem kérdezett magától semmit!
 
Az asszony suttogott valamit a férfi fülébe és hevesen bólogatott és a kezét tördelte.
A pincérgyerek gyorsan letette Szabó úr elé a négy feles pálinkát, majd kétségbeesett arccal visszasietett a pultoshoz.
 
– Te! Az öreg cseszegeti a hármas asztalnál lévőket. Azt a párt. Most mi legyen? A fószer felkapta a vizet Én soha nem láttam még, hogy bárkit is cseszegetett volna.
– Ez furcsa. Persze, a Papa mindig talál magának valakit, de azok soha nem veszik rossznéven. Nem, tényleg nem volt még baj. Mi lelte? És mi a francot csináljunk?
– Hát ezért kérdezem tőled! Te vagy itt hat éve! De az előbb még nyugalom volt.
– Pont kifogott magának egy idegbeteget.
– Akkor bocsásson meg. Bocsássanak meg. Nem volt szándékomban felkelteni az alvó oroszlánt. Látom, maga igazi férfi és igazi ember. És csak most nézem, milyen szép az öltönye! Drága volt? Biztosan. Akárcsak a fogsorom. Igaza van. Nem is tudom… Az emlékek. Jönnek mennek, most meg itt cikázik a fejemben hetvennyolc év és akárhogy is igyekszem, nem tudom tartani a pofámat. Pedig nagyon igyekszem.
Na, hát akkor legyen köztünk békesség mindenkor! morituri te salutant! – és egymás után lehúzta mind a négy pohár pálinkát.
 
 
 
Török Vince
 
Szerelem
 
Ültem a Keletiben, és egyre csak bámultam azokat az ocsmány kövér galambokat. Tudod, olyanokat, amik egymást eszik. A galamb nagyon csúnya állat, nagy kelések vannak a csőrén, és a lábai meg ráncosak az ujjainál. Meg az egész olyan groteszk, és mindig előreugrasztja a fejét, amikor lép. És néha kitépik egymás szemét. És egy csomóan vannak, miért pont ez lett a szerelem jelképe?
  
 
Török Vince
 
Kicsinek lenni
 

Bárcsak lennék féreg. Egészen kis féreg, kisebb a kavicsnál, kisebb a virágmagnál. A féregnél is kisebb. Lennék inkább bolha, vagy tetű, vagy ezeknél is kisebb: baktérium. Olyan kicsi, hogy rám ne léphessenek. S ha sétám közben egy cipő mégis fölém tévedne, úgy kényelmesen elférjek talpának redői között, és ne tudjon eltaposni. Bárcsak lennék kicsi, hogy elbújhassak. Hogy bújócskát játszhassak a gonoszokkal. Senki se látna, senki se tudná, hogy élek. Senki se lépne rám, senki se utálna, senki se szeretne. Senki se bántana, de nem is dédelgetne. Csak lennék egyedül, s magányomba belepusztulnék. Bárcsak lennék féreg. Egészen kis féreg, még a féregnél is kisebb, hogy elbújjak és meghaljak.

A békaboldogság
 

Egy zöld varangy átügetett az úton. Ügyesen manőverezett a száguldó autók között. Viszonylag gyorsan átkelt mind a négy sávon. Visszafelé is csak az egyik lába tört el. Fájt neki, de azért ennél rosszabb is történhetett volna. Este lefekvés előtt nagyokat kuruttyolt, aztán boldogan aludt el.

   

Kép

 

Fotó: Laczi György - Zsorzs

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

gratula

Fakír,2009.10.17 14:13

Ezerrel szurkolok nektek, mert naggggyon jóóóóóóóóóóóóók vagytok!

Gratulálok!

Hoppárézimi,2009.05.03 17:11

Az újság címe nyílván a gondolkodásmódotokat jellemzi. "Sic itur ad astra", ez egy Vergilius idézet. Úgy jussatok el a csillagokig, hogy megmutatjátok magatokat. Úton a csillagok felé nem könnyű, gyakran gyötrelmes. A legfontosabb cél az útonlevés legyen! Szurkolok értetek, jók az írások, tehetségesek a szerzők.

www.blooandika.eoldal.hu

Andika,2009.05.02 20:26

Nagyon jó a honlapod! Puszi!